1Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő.
2Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
3Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?
4Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.
5Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
6Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
7Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.
8Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
9A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
10De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?
11Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
12Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.
13Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!
14Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.
15Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
16De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!
17Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.
18Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;
19A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
20Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.
21Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.
22Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.